Vonatozás

Múlt hétvégén kitaláltuk, hogy hazamegyek a gyerekekkel Füzérre. Igazából Anya ötlete volt, mert őszi szünet miatt nincs ovi, és így felszabadult egy hete. 

Elhatároztam, hogy mivel Veronika most úgyis vonat lázban ég, ezért menjünk Miskolcig vonattal, oda pedig már Apáék eljöttek értünk kocsival.

Kíváncsi voltam milyen lesz az Apától való búcsúzás az állomáson, hogy fogom bírni a gyerekekkel és hogy Veronika mit fog szólni az egészhez. Elképzeltem, hogy könnyes búcsút veszünk Apától, integetünk szépen az ablakból, elfoglaljuk a vonaton a csak számunkra fenntartott kis helyünket, jókat mókázunk közben és szélsebesen el is megy az az 1 óra 40 perc, ami a menetidő volt...elvileg...DE nem így lett.

Megérkezett a vonat, sietve kellett felszállni, mert nagyon sokan voltak. Ati feltette a két gyereket és a 2 csomagot a vonatra és már indultunk is. Én csak arra tudtam koncentrálni, hogy mielőbb ülőhelyet találjak. A búcsú így teljesen elmaradt. Próbáltam terelni Veronikát, Borcsi rajtam a kenguruban, hely sehol. Aztán mondom, mindegy, nem kell a luxus hely (nem tudom, hogy mire is számítottam), elég lesz csak egy kis rész, ahova beférünk, különben is megmondták a pénztárnál, hogy ha gyerekekre nem veszek gyorsvonati pótjegyet, akkor tartsam őket az ölemben...(kettőt egyszerre 1óra 40percig?!?) :) mosolyogtam, hogy persze...úgy lesz, nem kell a helyjegy. 

Először Veronika érdeklődve figyelte, hogy mi történik, kik szállnak fel, de aztán kb. Aszódnál (1 megálló Gödöllő után) már le akart szállni. Mondom magamban, nem baj, itt van nálunk a tablet, majd beteszem a meséket és megoldódik a krízis, lábamat feltehetem és kényelmesen utazhatunk is tovább. De azzal nem számoltam, hogy a vonat olyan hangos, hogy a mesékből semmit nem lehetett hallani. Na ekkor kezdtem pánikolni. Veronika kiabálja:" nincs hangja, nincs hangja,, vegyük le  a cipőcskét, Borcsi nyálas, áááá".....és akkor elkezdte Borcsika is. Ő nem mondott konkrét mondatokat, csak hogy Oá, oá, oá....de értettem. Nem tetszett neki ez a helyzet: a telefonjukat nyomogató, kamasz fiúcskák illata a kabinban,  a meleg és ez mind alvóidőben! (gyerek nyűgösségi faktor 110%-on). Engem leginkább az idegesített, hogy minden koszos volt. Vittem magammal kis fertőtlenítőt meg zsepit (biztos bolondnak néztek a fiúcskák, mikor bementünk a kabinba és lenyomtam egy két perces sterlizálást, aminek belátom semmi értelme nem volt, de a lelkemet kicsit megnyugtatta.) Ezt már csak az tetézte, hogy egyszer csak megszólal a MÁV kedves hangja:

 a vonat  60 PERCET késik! 

Az utolsó előtti megállóban sikerült mindkét gyereknek elaludnia. Próbáltam  felkészülni a leszállásra, Miskolc előtt elkezdtem Veronikát ébresztgetni, de nem ébredt fel! Annyira fáradt volt. Na mondom, pedig muszáj lesz. Felemeltem, ölbe vettem, ki is nyitotta a szemét, próbáltam lábra állítani, de rogyott össze. Közben Borcsi a nagy fékezésre magától felébredt. Ordítani kezdett, hogy hol vagyunk? Végül sikerült valahogy kivergődnöm a folyosóra a két síró gyerekkel. Egyik kezemben Veronika, másikban Borcsi a hordozóban, hátamon a 20 kilós táska.  Aztán mikor megállt a vonat, megláttam Apát. Onnan már minden simán ment. Levették Borcsikát, Veronika továbbra is csak nálam és csak ölben volt hajlandó jönni. Túléltük.

Azt hiszem ezek után kétszer meggondolom, hogy milyen közlekedési eszközt választunk.