Oldalak

2015. november 23., hétfő

2015. november 17., kedd

Félelem

Eddig nem volt jellemző, de Veronika el kezdett félni akkor, ha egyedül van. Volt olyan, hogy játszott a szobában én pedig Borcsival kimentem a konyhába valamiért, egyszer csak futva jön, hogy: - "Anya, megijedtem a lovacskától." 
Mondom: - "Milyen lovacskától?"
V: - "Bent a szobában."
Bemegyek, mondom: - "nincs itt lovacska".

Jó. Ezzel le volt tudva.
Aztán este, mikor vittem aludni, megint mondta, hogy fél a lovacskától. Elkezdtem gondolkodni, hogy hol látott ő lovat és miért alakulhatott ki benne ez a félelem. 
Aztán másnap mesélem Bettinek, mondja, hogy náluk is ez a helyzet. Rebbike is egyik nap elkezdte, hogy van egy félelmetes tigris a szobában. Na, mondom, akkor ez lesz az. 
A pszichológiai tanulmányaimból rémlett, hogy két éves kor körül van egy olyan lépcső, a gyermek pszichikus fejlődésében, amikor már meg tudja különböztetni, hogy ő egy külön lény, saját gondolattal, érzésekkel, fizikummal bír. Már nem egy egység anyával. Ezért is ilyen korban kezdődik a dackorszak, mert a már önálló akarattal bíró gyerek szeretné érvényesíteni az akaratát. 
Ezek szerint most itt járunk. 

Azóta persze próbáltam megnyugtatni Veronikát, hogy nem kell félni semmitől, mert erős Apa minket mindentől megvéd. De azért a biztonság kedvéért egyszer eljátszottuk itthon, hogy bezárjuk a lovacskákat. Azóta mindig, ha megijed, rögtön hozzá is teszi, hogy nem kell félni a lovacskától, be van zárva. :)

Ma reggel, mikor lementem a tüzet megnézni a pincébe, Borcsit betettem a kiságyba, hogy addig, nehogy valami baj történjen. Szegényke persze nem értette, hogy az eddig szabad szellemben nevelő anyám miért korlátoz és ordítani kezdett. Veronikának mondtam, hogy sietek, csak gyorsan leszaladok a pincébe, addig vigyázzon Borcsikára. Mikor jöttem vissza, hallom, hogy Veronika nyugtatja Borcsikát. " Ne félj Borcsi, a lovacska be van zárva. Nem kell sírni." - megzabálnám őket, olyan aranyosak!!!!

Már 9 hónapos Borcsika

Türelmes, vidám, kedves, kíváncsi babánk... 
Nagyon szeretjük ezt a kis csöppecskét...

'Timák Peppa'

Létezik egy könyv, címe: "Anya taníts engem"- amiben szépen fel van osztva, hogy mennyi idősen, miket kell tudnia a gyereknek. Ehhez társulnak különböző feladatok, amikkel játékosan lehet tanítani, fejleszteni a gyerkőcöt. Nem mondom, hogy minden nap előveszem ezt a könyvet, de azért rá szoktam egy hónapban egyszer nézni, hogy mi is lenne ennek a hónapnak a témája. Most ott járunk, hogy meg kell tanítani Veronikának, hogy hogy hívják őt (teljes nevét), apukáját, anyukáját, hol lakik stb. 
Közben meg van egy mese, a Peppa pig, amit angolul néz Veronika. Nagyon szereti és nemrégiben rájött, hogy a mesében lévő malac család, az is négytagú, mint a miénk, és kiosztotta otthon a szerepeket. 

Apa = Daddy Pig, 
Anya= Mummy Pig, 
Veronika= Peppa Pig, 
Borcsika= George. :)

Egyik nap, így megszólal, mikor Ati kiment a házból: - Elment a Daddy pig a pincébe....én meg csak nevetek, hogy igen, tényleg. :)

Aztán ma, amikor kérdezgettem, hogy akkor kit hogy is hívnak a családban ez a dialógus zajlott le köztünk.

Én: - Hogy hívnak téged?
V: - Timák Vejonika.
Én:- És Apát?
V:- Daddy Pig.
Én: - És téged?
V: - Timák Peppa Pig. 

:))))))

2015. november 16., hétfő

La Seu angyalkája

Nem tudom, hogy minden kisgyerekes anyukával így van-e, de nálunk állandó jelenség, hogy az utca népe rajong a gyerekeinkért. Öreg nénik, fiatal lányok, középkorú férfiemberek, gyakran megszólítanak, hogy hát milyen szépek ezek a gyerekek. Én meg irulok-pirulok, de persze büszkén zsebelem be az effajta bókokat. :)
Nemrégiben itt Gödöllőn történt, hogy bementünk az OTP-be ügyeket intézni. Elég hamar a figyelem középpontjába kerültünk a két gyerek miatt. Veronika szaladgálva énekelgetett, Borcsi meg csak adta az ártatlant, ahogy szokta. :)
Egy középkorú, jól szituált- azaz látszott rajta, hogy nem szegény- emberke egyszer csak megszólította Atit.

Kérdezi: -Jártak már Barcelonaban a La Seu katedrálisban? 

Ati:- Nem

Férfi: - Jövő nyáron feltétlenül látogassanak el oda, mert az önök kislányáról van mintázva ott az egyik angyalka. Kiköpött mása. (és rámutat Veronikára). Ahogy bemegyünk az ajtón, jobb kéz felől lesz. -folytatta.
Amikor beléptek az ajtón, nem tudtam, hogy honnan volt olyan ismerős a kislányuk arcocskája és most ugrott be. :)

Ati:- Feltétlenül meg fogjuk nézni. :)

Aztán mikor elment a férfi, csak ennyit kérdeztem Atitól: 

- Szóval jövő nyáron akkor megyünk Spanyolországba? :)


Ádám diplomaosztója

Mióta kiscsalád vagyunk egy dolgot szinte lehetetlenség betartani, a pontosságot: azt, hogy időben odaérjünk valahova. Sajnos így volt ez az Ádám diplomaosztójával is. Kb. egy órát késtünk, de szerencsére a legfontosabb részről, amikor Ádám megkapta  a diplomát a kezébe, nem maradtunk le. :)
Így tehát a gyerekeknek  nem kell órákat várniuk és azt hiszem jobb is volt ez így, mert Veronika pont beteg volt. Begyulladt az ínye és belázasodott, úgyhogy elég nyűgösen indultunk aztán el az étterembe. Szegényke aznap alig evett, mert minden harapásnál fájtak a kis fogai. 
Az étterem nagyon jó kis hangulatos hely volt. A gyerekek -szerintem- egész jól tűrték a két és félórás ottlétünket. Bár igaz, hogy Borcsi megtornáztatott minket, mert bármit a kezébe adtunk, hogy foglalja már le egy kicsit magát, az kb. 2 másodpercen belül a földön hevert és Veronika is a leves után már menni szeretett volna. (Ati kicsit ki is vitte a közeli játszótérre). A végére megint mindkét kismajmom rajtam csüngött, viszont összességében nagyon jól éreztünk magunkat, jó volt egy kicsit kimozdulni az otthoni környezetből. Íme pár kép:






2015. november 15., vasárnap

Veronika zenél

Veronikából muzsikus lesz!- állapítaná meg a Dédi, ha hallaná, hogy mostanság milyen koncertsorozatot ad nekünk a két és féléves gyerekünk. Van egy mese, amiben az óvónéni megkéri  a gyerekeket, hogy hozzanak az oviba mindenféle hangszert, amivel hangot lehet kiadni. Az egyik kislány szűrőt visz és azon dobol. Na ezen felbuzdulva Veronika is ha meglátja a konyhában a szűrőt, mindig elkéri, hogy ő dobolni szeretne. És már kezdi is számolni a mérőt, hogy "egy-kettő három négy",  mert hát ugye négy negyedről beszélünk. Az elmélyült koncertet csak egyetlen dolog tudja megzavarni: Borcsi. :) 


Apa csak egy van

Most, hogy Ati bejárós, elég későn ér haza. Addigra a gyerekek már teljesen be vannak zsongva, hogy hol van már az apukájuk. Veronika szinte minden reggel, mikor felébred megállapítja: "Nincs Apa, elment dolgozni..." és lebiggyesztett szájjal körülnéz a házban, hogy véletlenül nem bújt-e el valahova  APA. 
Boricska is hasonlóképpen rajong apucikáért, első kimondott szava a 'baba' után az 'Apa' volt.  És amikor meghallja a hangját, már szinte röpül felé. :)

Egyik hétvégén történt, amikor Ati a korlátot csinálta, hogy a gyerekek folyton ki akartak menni hozzá. Csak hát akkor az úgy elég veszélyes lett volna, ezért szépen bezártam a teraszajtót, hogy ne mászkáljanak az apukájukhoz. Ez a kép akkor született:
"Sóvárgás az APA után..."

2015. november 4., szerda

Karácsonyi láz

Mi már teljesen karácsonyi és Mikulás lázban égünk. :)
Veronika minden nap elmondja, hogy várja a Mikulást és mindig kint van egy cipőcske az ablakban.
Ma kipróbáltam, hogy milyen beállításokkal kellene majd karácsonyra fotókat készíteni a két kis babámról.
Lehet, hogy elfogult vagyok, de szerintem annyira aranyosak lettek...


Változások

Lassan két hónapja birtokba vettük az új házikót. Bocsánat a hosszú szünetért, de még akklimatizálódni kellett egy kicsikét. Még azért nem mondhatnám, hogy otthon érezzük magunkat, de a gyerekeknek tetszik az "új házikó". 

Borcsi a két hónap alatt sokat fejlődött. Feláll, tapsol, beszél! :)
Na jó az utóbbi, csak némi túlzással mondható, de tegnap mikor hazajött az apukája és leült enni, Borcsi szépen odamászott hozzá és azt mondta neki: "APA".- Olyan édes volt! 

Ami nagyon sokat változott az utóbbi időben, hogy a két gyerek egyre inkább tudomást vesz egymásról, szórakoztatják egymást. Persze Borcsi eddig is próbált Veronikával különféle interakcióba bonyolódni, de Veronika ezt egy "Borcsi ne piszkálj"-al letudta.
Viszont nemrégiben Veronikának feltűnt, hogy Borcsi nevet, ha bohóckodik neki. Ezért most már egyre többször kezd előtte ugrálni, próbálja csikizni, Borcsi meg persze vevő mindenre, amit Veronika kezdeményez. Úgy vártam ezt az időszakot. Annyit mosolygok rajtuk. :)


Vonatozás

Múlt hétvégén kitaláltuk, hogy hazamegyek a gyerekekkel Füzérre. Igazából Anya ötlete volt, mert őszi szünet miatt nincs ovi, és így felszabadult egy hete. 
Elhatároztam, hogy mivel Veronika most úgyis vonat lázban ég, ezért menjünk Miskolcig vonattal, oda pedig már Apáék eljöttek értünk kocsival.
Kíváncsi voltam milyen lesz az Apától való búcsúzás az állomáson, hogy fogom bírni a gyerekekkel és hogy Veronika mit fog szólni az egészhez. Elképzeltem, hogy könnyes búcsút veszünk Apától, integetünk szépen az ablakból, elfoglaljuk a vonaton a csak számunkra fenntartott kis helyünket, jókat mókázunk közben és szélsebesen el is megy az az 1 óra 40 perc, ami a menetidő volt...elvileg...DE nem így lett.
Megérkezett a vonat, sietve kellett felszállni, mert nagyon sokan voltak. Ati feltette a két gyereket és a 2 csomagot a vonatra és már indultunk is. Én csak arra tudtam koncentrálni, hogy mielőbb ülőhelyet találjak. A búcsú így teljesen elmaradt. Próbáltam terelni Veronikát, Borcsi rajtam a kenguruban, hely sehol. Aztán mondom, mindegy, nem kell a luxus hely (nem tudom, hogy mire is számítottam), elég lesz csak egy kis rész, ahova beférünk, különben is megmondták a pénztárnál, hogy ha gyerekekre nem veszek gyorsvonati pótjegyet, akkor tartsam őket az ölemben...(kettőt egyszerre 1óra 40percig?!?) :) mosolyogtam, hogy persze...úgy lesz, nem kell a helyjegy. 

Először Veronika érdeklődve figyelte, hogy mi történik, kik szállnak fel, de aztán kb. Aszódnál (1 megálló Gödöllő után) már le akart szállni. Mondom magamban, nem baj, itt van nálunk a tablet, majd beteszem a meséket és megoldódik a krízis, lábamat feltehetem és kényelmesen utazhatunk is tovább. De azzal nem számoltam, hogy a vonat olyan hangos, hogy a mesékből semmit nem lehetett hallani. Na ekkor kezdtem pánikolni. Veronika kiabálja:" nincs hangja, nincs hangja,, vegyük le  a cipőcskét, Borcsi nyálas, áááá".....és akkor elkezdte Borcsika is. Ő nem mondott konkrét mondatokat, csak hogy Oá, oá, oá....de értettem. Nem tetszett neki ez a helyzet: a telefonjukat nyomogató, kamasz fiúcskák illata a kabinban,  a meleg és ez mind alvóidőben! (gyerek nyűgösségi faktor 110%-on). Engem leginkább az idegesített, hogy minden koszos volt. Vittem magammal kis fertőtlenítőt meg zsepit (biztos bolondnak néztek a fiúcskák, mikor bementünk a kabinba és lenyomtam egy két perces sterlizálást, aminek belátom semmi értelme nem volt, de a lelkemet kicsit megnyugtatta.) Ezt már csak az tetézte, hogy egyszer csak megszólal a MÁV kedves hangja:
 a vonat  60 PERCET késik! 

Az utolsó előtti megállóban sikerült mindkét gyereknek elaludnia. Próbáltam  felkészülni a leszállásra, Miskolc előtt elkezdtem Veronikát ébresztgetni, de nem ébredt fel! Annyira fáradt volt. Na mondom, pedig muszáj lesz. Felemeltem, ölbe vettem, ki is nyitotta a szemét, próbáltam lábra állítani, de rogyott össze. Közben Borcsi a nagy fékezésre magától felébredt. Ordítani kezdett, hogy hol vagyunk? Végül sikerült valahogy kivergődnöm a folyosóra a két síró gyerekkel. Egyik kezemben Veronika, másikban Borcsi a hordozóban, hátamon a 20 kilós táska.  Aztán mikor megállt a vonat, megláttam Apát. Onnan már minden simán ment. Levették Borcsikát, Veronika továbbra is csak nálam és csak ölben volt hajlandó jönni. Túléltük.

Azt hiszem ezek után kétszer meggondolom, hogy milyen közlekedési eszközt választunk.