Amikor megszületett Olívia, mindenki azt kérdezte elsőként,
hogy mennyire nagy változás két gyerekes szülőből háromgyerekessé válni. Azt kell,
hogy mondjam: semennyire. Legalábbis nekünk Olívia olyan természetességgel
csöppent az életünkbe, hogy inkább azt nem tudom már elképzelni milyen lenne
nélküle a családunk. Azt persze nem állítom, hogy nem volt bennem félsz, hiszen
két gyerekkel olyan „praktikusan” lehet bánni. Értsd jól! Szóval egy jut az
Anyára és egy az Apára. Na, de mi van akkor ha több a gyerek, mint az egy főre
jutó felnőtt? Én azt tapasztalom, hogy semmi. Ha én Olíviával vagyok, akkor a
nagyok ugyanúgy odajönnek hozzánk és kikövetelik maguknak azt, ami jár nekik: a
szeretetet, a figyelmet és a törődést. Ez persze nem minden esetben sül el jól,
mert bizony ha altatás közben beront két kis energiabomba és egymást túlkiabálva
”valami finomságot” követelnek, akkor azért szoktam nagy levegőket venni, de
szerencsére Olívia végtelenül türelmes és sokszor csendesen megvárja, míg a
nagyokat ellátom.
Azt persze már nagyon vártam, hogy végre jó idő legyen, mert
a kórházból hazaérve, bezárva hetekig a házba, kezdett tényleg olyan érzésem
lenni, mintha én is tagja lennék valami afrikai törzsnek, ahol szigorúan
betartják, hogy az asszony, szülés után 6 hétig nem hagyhatja el a kunyhóját…ugye
ez a tisztulási szakasz. Hát nálunk ezt még az is tetézte, hogy sikerült a
gyerekeknek összeszedniük valami giga betegséget, ami hasmenés-hányással kezdődött
és egy kis kötőhártyával végződött.
Szegény kis újszülött Olíviát pedig féltettem nagyon, ezért
mi a „kunyhónkból” három hétig gyakorlatilag tényleg ki sem tettük a lábunkat.
Ha kimentem a folyosóra utána folyamatosan szellőztettem, Attilával, aki a
másik szobában vigyázott a gyerekekre, szinte csak viberen kommunikáltam. Szerencsére
Olívia nem kapott el semmit, de azt hiszem ezt a februárban szülést lehet kerülni
fogom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése