Újra az oviban

Van a családban már egy  középsős. Igen, nem kicsi, már középsős.  Mióta megkezdődött a tanév folyton ezt hallgatom. Anya, te ne segíts, én már középsős vagyok. És ilyenkor mindig valamilyen kettős érzés keveredik  bennem:
1. A büszkeség, hogy milyen ügyes gyerekem van,
2. A kétségbeesés, hogy visszafordíthatatlanul rohan az idő.  A tavaly még mindkettőnknek kissé  idegen óvoda ajtaját, ez éven átlépni, már rutinosnak számított. És bár az első ott alvástól picit tartottam, Veronika olyan természetesnek vette a dolgot, mintha ez is csak a középsősök kiváltsága lenne. Az oviban aludni menő- így gondolja, és szerencsére ez azóta is így van.