Még Domonyvölgyben panaszkodtam arról Attilának, hogy mennyire jó lenne ha tudnék valami baba-mama klubba járni, ahol barátokat szerezhetnek magamnak. Nem akarok ilyen örök panaszkodónak tűnni, de aki ismer, az tudja, hogy én nem vagyok az az introvertált típus. Nekem szükségem van barinőkre meg társaságra. Persze én nagyon szerencsés vagyok mert van 7 legjobb barátom, a tesóim. Na meg most már Attila is. De Attilát nem fáraszthatom le napi szinten a hülyeségeimmel (pedig szoktam), és hát a tesóim sem karnyújtásnyira vannak tőlem. Ezért mikor a védőnő megemlítette, hogy Gyermelyen van egy "mondókázós csoport", akkor elhatároztam, hogy oda mindenféleképpen átmegyünk. Aztán folyton vártam az alkalmat, hogy Attila itthon hagyja az autót, de egyszer aztán gondoltam magamban egyet és biciklivel áttekertem Gyermelyre. És mondhatom azóta törzsvendégek vagyunk.
A foglalkozás maga arról szól, hogy a gyerekek különböző képességeit játszva fejlesszük.
Olyan magyar népi mondókákat, ölbéli játékokat és gyerekdalokat elevenítünk fel, amelyeket nagyik hagyományoztak ránk. A mondókák, dalok mellett nagy szerepet kapnak a nagymozgásos játékok is, figyelembe véve a gyermekek életkori sajátosságait, mozgásigényét.
Van egy visszatérő kis manó, akit Kerekítő Manónak hívnak és mindig az ő bábjeleneteivel kezdődik meg a foglalkozás, utána jönnek az ölbéli játékok, ejtőernyős-labdás játék, az egész foglalkozást végül pedig egy tornaszeres játéktér zárja, ahol különböző mozgásfejlesztő eszközökkel játszhatnak a gyerekek.
Azt szeretem benne a legjobban, hogy ott csak Borcsival vagyok, a kis másodikkal, akire olyan sok minőségi idő már nem jutott, mint Veronikára. De itt csak vele foglalkozom és ő erre annyira ki van éhezve. Otthon is meg szokott kérni, hogy játszunk Kerekítőt. Szeretem látni, ahogy hétről-hétre fejlődik a ritmusérzéke, a mozgáskoordinációja, a memóriája és a zenei hallása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése