Jaj, nagyon vártam már az ez évi karácsonyt. Ugye nálunk ez
az az időszak, amikor végre megint együtt a szeretett kis család. Ezt tetézte még
az is, hogy Apának 60. szülinapjára meglepetés bulit szerveztünk. Így a szokásosnál
is pergősebbre sikerült az ünnepsorozat.
Bettiéket már egy éve nem láttuk. (persze skypen beszélünk,
de azért az mégsem olyan)
Ritácskáék szeptemberben voltak utoljára itthon, azóta
Benjámin rengeteget nőt.
Sanyóék félévet Japánban töltöttek –és már vissza is
utaztak, csak kb. decemberre jöttek haza.
Simonka barátnője Kata, most kezdte a rezidensképzést
Kaposváron, ezért kb. Simonkát is utoljára szeptemberben láttam.
Így már nagyon felgyülemlett bennem a tesók hiánya, szóval decemberben
már a napokat visszaszámolva vártam, hogy végre újra együtt legyen a család.
Na de kezdjük az elején.
A Jézuska Szomorra még valamikor hétköznap reggel
megérkezett. Nem várta meg a december 24-et, mert hát itthon alig tartózkodtunk
az ünnepek alatt, és szerettük volna otthon is picit élvezni a karácsonyfánkat,
előrébb hoztuk az ünneplést.
A szokás nálunk az, hogy a karácsonyfa alatt, mindenkinek
egy csomagja van, arra pedig a „kis feje” rá van ragasztva. (Tehát a Jézuska
kinyomtat mindenkiről egy képet, és szépen az angyalkák segítségével
ráragasztja a csomagra, hogy aki még nem tud olvasni, az is tudja, hogy kié
melyik ajándék.)
Ezt követően mentünk Nyíregyházára, ahol már Nagymama egy
regiment finomsággal várt minket.
Füzér olyan volt, mint a mesékben. Mindent hó borított, az
erdő pedig nekem teljesen az L. M. Montgomery regényében leírt, ezüsterdőt juttatta eszembe.
A kis családdal elmentünk szánkózni, amit Veronikának már
nem is emlékszem milyen régóta ígértem. Bár Borcsika kicsit félt, és a gyorsabb
lesiklásokat inkább kihagyta, mi a nagyok (Attila, Veronika és én) felváltva csúszkáltunk,
ameddig csak bírtunk.
Egyik nap arra is kaptam kimenőt, hogy egyedül elmehettem
túrázni (kicsit lemozogni a karácsonyi menüt). A nagy hóban, egyedül a fehér
erdőben, mindenhol csend, az leírhatatlan volt. Teljes feltöltődés!
Mikor mindenki megérkezett családostul Füzér, Petőfi utca 34.
szám alá, az még nekem is kicsit „SOKK” volt.
Mintha megszállták volna a házat. Bárhova mentem, bármelyik szobába,
mindenhol ember vagy gyerek volt. A ház előtt 5 kocsi parkolt. A ház zengett az "Urbanovics zajtól" (ez a zongorázás, a gyereknevetés és az egymás túlkiabálásának egyvelege). Tényleg, először
nem is tudtam, hogy kihez szóljak, mert olyan sokan voltunk, hogy alig jutott
idő hosszabb beszélgetésekre.
Az egyik leginkább várt vendég számunkra Rebbike volt,”
Veronika’s best friend”. Édesek voltak a
kislányok együtt- Az egyik legviccesebb az volt, hogy Rebbike ugye hallotta,
hogy engem Anyának, Attilát pedig Apának/Apucikának hívnak a gyerekek. És egy idő
után ő is átállt erre. Jött hozzám, és kérte, hogy „Anya, gyere” vagy Attilához
odament és mondta: „Apa, vedd le.” Aztán viszont Betti felvilágosította, hogy
én vagyok „Hajni néni” :D Ezt megjegyezte, de Attilát nem tudta másként hívni, ő
volt neki az „Apu”.
Kicsit féltem, hogy mi lesz Borcsika szerepe, ha a
nagylányokkal nem tudja felvenni a harcot. De ez a félelmem feleslegesnek
bizonyult, mivel Borcsika abszolút feltalálta magát, és Péterkéhez meg
Viktorkához szegődött, akikkel örök barátságot kötött. Innen is köszi neked Péterke,
hogy pesztráltad a gyerekemet, látod így is sikerült egy kitüntetéses
államvizsgát összehozni, szóval csak gratulálni tudok. ;)
Pár életkép:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése