Mivel Borcsika februárban betöltötte a három évet, ezért úgy
döntöttünk, hogy januártól, ha minden jól megy, megkezdheti az ovit. Bevallom őszintén
ez az egész elengedés nekem fájdalmasabb volt, mint a gyereknek. Persze az eszem tudta, hogy ez így a legjobb döntés, mert pl. kapok egy hónapot, ami a kisbaba érkezése előtt pont jól jön. És már azt is láttam, hogy Borcsi unatkozik itthon, szóval éreztem, hogy itt van ennek az ideje, de mégis az emocionális énem meg olyan gondoltatokkal nyomasztott, hogy Borcsika még olyan pici és nem lesz-e neki nagy törés, hogy 3 éves kora előtt bekerül közösségbe. Hogy fog ott boldogulni? Hogy fogja kibírni nélkülem?
Őszintén?
A lehető legtermészetesebben.
Amíg én zokogva zártam be az ovi ajtaját, a "kisbabám" a legnagyobb lelkesedéssel rohant be a csoportszobába...hátra sem nézve hagyott ott engem.
És azóta is elsőként öltözik át és siet az ovikába. Persze így nekem is könnyebb már, nehogy azt higgyétek, hogy azóta is mindennap sírva hagyom ott az ovit...de az első pár nap, az nehéz volt...
... és mi lesz ha majd férjhez mennek?!.... ebbe bele sem szabad gondolnom... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése