Gyász

Ez az év sajnos bővelkedett a szeretteink elvesztésében.

Januárban meghalt Klári néni, aki az Urbanovics nagymamám testvére volt, és akit legalább úgy szerettünk, mint ha csak a nagyink lett volna. Ha nála jártunk, mindig olyan érzés volt, mintha a mennyországba lépnénk be. Az a légkör, ami őt körülvette, az a kedvesség és szeretet, ami belőle áradt, azt másképp lehet megfogalmazni: Mennyország. 85 éves koráig élt úgy, hogy 8 év házasság utána a férje leukémiában meghalt. Két gyerekük született, György (aki a keresztapám, aki az esküvőnkön is celebrált görögpap) és Boriska. Boriska 19 évesen szintén meghalt leukémiában. Klári néninek egész életében soha nem volt egy rossz szava, nem panaszkodott, csak egyszerűen, elfogadva a keresztjeit, csendesen élte az életét. Emlékszem, amikor mondtam neki, hogy Borbála lesz a második kislányunk….könny szökött a szemébe és annyit mondott: „legalább így hallani fogom ezt a nevet..” Klári néni halálát feldolgozni mégsem volt olyan nehéz, mivel tudtam, hogy ö már évek óta várja, hogy ismét találkozhasson a férjével és a lányával és neki a halál inkább az új élet örömét jelentette. Békésen, családja körében szenderült örök álomba.

Ezt követően február elején meghalt Apukám nővére, Kató. Nála kb. 3 hónappal korábban diagnosztizálták a rákot. Egyik reggel, miután befejezte a reggelijét, azt mondta a lányának, hogy olyan érzése van, mintha kezdene elmenni a hangja…majd örökre lehunyta a szemét. Olyan hirtelenséggel halt meg, hogy azt a mai napig is nehéz elhinni.  Kató nagy űrt hagyott maga után, a világ nélküle kevesebb lett.

Augusztus végén, hosszas betegeskedést követően, Attila Apukáját, Gyuri bácsit is legyőzte a rák. Az ő halálával kapcsoltasan azt hiszem azt volt a legnehezebb feldolgozni, hogy a gyerekeimnek nincs már meg az összes nagyszülője. Még a halála előtt pár héttel meglátogattuk otthon. Mondtam a lányoknak, hogy Papó nagyon gyenge és lehet, hogy meg fog halni. Ők persze nincsenek tisztában a halál fogalmával (azt hiszik az csak valami betegség). De a temetésen Veronikán láttam, hogy egyszer csak megértette…itt vége van, nincs többé. Látta, ahogy a koporsó leereszkedik a föld alá és tudta, hogy onnan már nincs visszaút…

Egy hónappal később Attilát hívta Gizike néni. (aki Orosházán volt a szomszédunk). Meghalt a „Papa”…Miska bácsi…pont a névnapján. A temetésére pedig pont a 64. házassági évfordulójukon került sor. Tudtuk, hogy Miska bácsi is nagyon gyenge, de Gizike néni annyira tartotta benne a lelket, hogy azt hittük még 100 évig is elél. (89 éves volt.) Számunkra ők testesítették meg a jó házasság példáját. Olyan tisztelettel tudtak beszéltek egymásról, ami manapság nagyon ritka. És még sok-sok év házasság utána sem felejtkeztek el egymást megajándékozni. Miska bácsi gyakran hozott a kertből virágot, Gizike néni pedig még a halála napján is éppen ágyba vitte Miska bácsi reggeli kávéját, de már nem tudta felébreszteni.

És sajnos a sor még mindig folytatódik… Egyik nap délben látom, hogy hív Anya. Nem megszokott időben. Ekkor már sejtettem, hogy Nagyapáról lesz szó. Felveszem a telefont. Csak sírást hallok. Én is sírok. Egy fél perccel később Anyának sikerül megszólalnia: - m e g h a l t.

Nagyapa, aki soha nem mulasztott el vasárnapi szentmisén részt venni, aki mindig rászólt Nagyira, hogy még egy rózsafüzért mondjanak el az unokákért, aki a falu Jenő bácsija volt, hiányozni fog nagyon.

De mi, akik hisszük, hogy van Örök Élet, csak remélni tudjuk, hogy a Mennyországban ismét találkozni fogunk ezekkel a csoda emberekkel.