Talán kb. két hete voltunk Szarvason meglátogatni Ágit, Tomit és az azóta megszületett pici Panka babát. Ottani szokásos programunk, hogy mivel nagyon közel laknak a Köröshöz, lesétálunk oda a gyerekekkel.
Mivel kánikula volt, rengetegen fürödtek a szabad strandon. És hát persze az én vízimádó gyerekem nem bírta megállni, hogy ne pancsolhasson egyet, szóval ruhát le, be a vízbe. Nem érdekelte, hogy
ez nem egy medence vagy hogy tiszta dagonya az egész - kifejezetten élvezte, hogy piszkos lehet végre szabadon. :)
Borka viszont nem viselte jól a látogatót. Ati elkövette azt a nagy hibát, hogy mikor megérkeztünk rögtön odaadta szegénykét Áginak, ami Borcsinak annyira nem tetszett, hogy őrült sírásban tört ki.
Én próbáltam minél gyorsabban megvigasztalni, de valahogy most nem sikerült és ahogy én is egyre idegesebb lettem - mert ne már, hogy a mi gyerekünk rontja el a bulit- Borka is egyre feszültebben sírt. Az idegbajomat az sem csillapította igazán, hogy Ati hasznosabbnál hasznosabb kérdésekkel bombázott a legnagyobb krízis közepén.
Példának okáért. -De miért sír?- De szokott ilyet máskor is csinálni? - De evett ma rendesen? - Kakilt amúgy? Ilyenkor persze eldurran az agyam, szikrát szór a szemem. MEGIJEDT. NE KÉRDEZZ HÜLYESÉGEKET! Aztán persze szégyellem magam, hogy így reagálok. De akkor ott elég nekem egy gyereket csillapítani. :)
A vége az lett, hogy Borka lassan elaludt a sírástól kimerülve. Csend lett és tudtunk egy jót beszélgetni. Ági elmesélte a 23 órás vajjúdását és szülését. Tényleg, amikor ilyen történeteket hallok, tudom értékelni igazán, hogy lehet, hogy nekem mindkét babám egy hetet ráhúzott a pocakban, de egészségesen 5 óra lezajlása alatt megszülettek. Ilyenkor csak azt tudom megállapítani, amit mindennap érzek: Isten valamiért minket nagyon szeret.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése