Na de kezdjük a legelején.
Első nap.
Még este elmagyaráztam Veronikának, hogy holnap oviba megyünk és, hogy ő már nagy, ezért neki oviban a helye. A reggeli ébredés simán ment, magától ébredt reggel 7:15-kor.
Az altatást előtte való héten próbáltuk már kicsit az ovis kelésekhez igazítani, szerencsére ezzel nem is volt gond.
7:45-kor a kis "ovis táskájába" bepakolva, szépen elindultunk.
8:00-ra megérkeztünk.
A stratégia az volt, hogy beülök én is az ovis csoporthoz valamelyik sarokba és ha a gyerek szeretne valamit, akkor oda kell hozzám jönnie, én nem mehetek a többi gyerek közé.
Veronika ügyes volt, rögtön feltalálta magát, és szerencsére az óriás játékdömping az újdonság erejével hatott, így 10 percenként rohangált hozzám, hogy mutassa, milyen szuper dolgot talált.
A vicces az volt, hogy minden játékot szimbolikusan "elosztott": " Ez Veronikáé, ez Borcsikáé." Aztán mindig kapcsolt, hogy "Borcsika nem jött? Ő még kicsi? Otthon maradt?"
Egyszer szólt nekem, hogy pisilnie kell, akkor mondtam neki, hogy itt az óvónéniknek kell szólni. Oké, megértette, már ment is az óvónénihez. Semmi probléma nem volt.
10:00 után kimentek az udvarra, ott konkrétan ügyet sem vetett rám. Ekkor én úgy gondoltam, hogy megpróbálok egy fél órára elmenni, kíváncsi voltam a reakcióra.
Odamentem hozzá, és mondtam, hogy megyek a boltba, mindjárt jövök, ha valami kell, az óvónéniknek szóljon. Veronika lelkesen beleegyezett még egy "Good Bye"-t odavágott és ment is vissza a dolgára.
Fél óra múlva mikor visszamentem, mondták, hogy semmi gond nem volt. Holnap akár több időre is "leléphetek".
Második nap
Így másnap, amint készültek ki az udvarra a gyerekek, én el is búcsúztam, majd csak két órával később tértem vissza. Akkor azt mondta az óvónéni, hogy volt egy kisebb hiszti, amikor a többiek még nem álltak a sorban és Veronika nem értette, hogy miért nem mehetnek már végre ki az udvarra, miért kell megvárni a többieket.
De ezt leszámítva engem nem hiányolt, nem sírt, teljesen extrovertáltan viselkedett, nyitott az újdonságok felé.
Harmadik nap
Már egész délelőttre egyedül hagytam. Ahogy bekísértem az oviba Veronikát, szinte mint egy kis madár röppent ki a kezeim közül. Én még alig ocsúdtam magamhoz, hogy a 3. beszoktatós nap után, szinte faképnél hagy az ajtóban. Borcsika közben az ölemben csendben könnyezni kezdett. Nem tudom, hogy azért, mert félt, hogy őt is otthagyom, vagy mert látta, hogy a tesója milyen hamar elvegyült a "nagyok" között. Az tény, hogy Borcsival ketten könnyes szemmel hagytuk el az ovit.
Visszatekintve még pont megláttuk a csoportszoba ajtaján, amint Veronika megöleli az óvónénit és pördül előtte egyet, hogy mutassa, milyen szép ruhája van.
Alig vártam, hogy 12:00 óra legyen és ismét találkozzunk a kis ovissal, remélve talán, hogy Veronikának is annyira hiányoztunk, mint ő otthon nekünk. De nem. Teljesen elvegyült a többi gyerek között, fülig érő szájjal játszott/ ugrált a kis ovisom, aki mikor meglátott, csak annyit mondott, hogy "most játszok Anya". "Nem akarsz hazajönni?" - kérdeztem. Határozottan érkezett a válasz: "Nem!" Az óvónéniket gyorsan kifaggattam, hogy mi történt aznap. Mondták, hogy kétszer evett a tízóraiból és amikor jött a gyümölcs abból is kért repetát. (Hát igen, az étvággyal nincs gond...azt én tudom.) Egyébként csak dicsérték, pl. ügyesen részt vesz a foglalkozásokon is, szeret mondókázni. (Ezt én is észrevettem, mert itthon folyamatosan azokat ismételgeti, amit az oviban tanultak aznap. :) )
A csoportban most Veronikán kívül van még két kiscsoportos, akik előttünk kezdték a beszokást, de ők még mindig sírnak az anyukájuk után, pedig fiúkról van szó, akik ráadásul pár hónappal idősebbek, mint Veróci.
Nem tudom, mi mit csináltunk másképp, de emlékszem Anya mindig azt mondta nekem, hogy nekünk nagyon nehéz lesz az oviban az elválás, mert annyira magamhoz édesgetem a gyerekeimet. Hát Anyának innen annyit üzenek: Anya, tényleg nehéz az elválás, de nem a gyereknek, hanem nekem. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése