Mindig történik valami és egyszerűen nem tudom utolérni magam.
Ezért most megpróbálom gyorsan összefoglalni a júliusi eseményeket.
A július nekünk fontos hónap mert ekkor volt az esküvőnk, az évfordulónkat pedig, valamilyen formában mindig szeretjük megünnepelni.
Most kitaláltam, hogy igen csak ránk férne egy nap, amit kettesben, gyerekek nélkül töltünk el.
Így Anyával egyeztettem, hogy mikor tudná átvállalni a két lány felügyeletét, ami egyébként nem egy könnyű dolog, mert az én anyukám egy olyan elfoglalt asszony, hogy komolyan mondom, hónapokra előre kell vele lefixálni a dolgokat. Így ezt az egy napot is csak úgy tudtuk megoldani, hogy Anya két programot mondott le miattunk...
Atival ez volt az első, mióta megvannak a picik, hogy majdnem egy teljes napot kettesben tölthettünk. Persze eleinte volt bennünk félsz, hogy mi lesz velük nélkülünk, de aztán próbáltuk nyugtatni magunkat, hogy a füzéri dolgokat jól ismerik, nem lesz nekik annyira idegen a helyzet.
Hajnalban indultunk a Tátrába. Először Kassán megálltunk pénz felvenni, mert nem volt nálunk Euro. Ati csodálta, hogy mennyire képben vagyok Kassán a dolgokkal, egyébként én is örültem, hogy elsőre megtaláltuk az OTP bankot pedig már két éve biztos nem jártam a városban, de sokat nem változott szerencsére.
Kb. 2 óra alatt értünk el a Tátrához. A kocsiban eleinte végig csak a gyerkőcökről beszélgettünk. Nevettünk is, hogy nincs is már más témánk. Mindig figyeltem az órát, hogy:
- 8:30, akkor már biztos Borcsika felébredt.
- 9:00 már Veronika is ébren van.
Közben Anya meg küldte a "nyugodjatok meg, mindenki jól van" sms-eket, amik egyébként jól jöttek...
A gyerekek aranyosak voltak, sőt Anya elmondása szerint még jobban viselkedtek, mintha mi is ott lettünk volna. (Egyébként ez törvényszerű szerintem, hogy a gyerek mindig a szülőnek nyafog a legtöbbet, ha pedig mással van, akkor meg tündér.)
A Tátra nagyon szép volt, szuper időt fogtunk ki! Még otthon kinéztünk egy rövidebb túra útvonalat, amit kb. 3-4 óra alatt lehet teljesíteni. Jó volt megint kézen fogva menni, meg eljátszani a fiatal párt, akik még csak "járnak".
Bár amikor láttunk olyan kis családokat, akik gyerekekkel együtt vágtak neki a túrának, akkor Ati mindig megjegyezte, hogy lehet, hogy nekünk is hozni kellett volna őket. :)
A nap végén beültünk egy tradicionális szlovák étterembe, ahol a pincér annyira tudott angolul, mint én kínaiul, ezért csak mutogatással tudtuk megértetni magunkat.
Végül Ati kért egy szlovák tálat, amin - elvileg - a szlovák gasztronómia legjava volt feltálalva, én pedig feladtam, hogy megértsem mik vannak az étlapon, így csak ráböktem valamire, és reméltem, hogy finom lesz. Izgatottan vártuk az ételt, erre kihoztak Atinak egy sztrapacskát, ami mellett még 3 nagy (ugyanabból a tésztából készült) derelyeszerű valami volt töltve juhtúróval. Ez volt a gigantikus tradicionális "szlovák tál".
Az én különleges fogásom, pedig ugyanaz volt, amit Ati választott, csak a derelyék nélkül. Tehát egy szimpla sztrapacska. (mondanom sem kell, hogy a két étel leírásában egy szó sem egyezett, tehát annak tudatában rendeltünk, hogy biztosan két különböző ételt fognak felszolgálni nekünk.)
Hazafelé jövet, valahol Kassa előtt, az út szélén rengeteg fotós állt és folyamatosan fényképezték az autónkat. Nem értettük, hogy miért számítunk olyan nagy attrakciónak. Már kezdtük kellemetlenül érezni magunkat, hogy kilométerek óta felbukkan egy-egy fotós és folyamatosan kattintgat, amikor meglát minket. A végén már integettünk mindenkinek, mintha sztárok lennénk. Azok meg csak mosolyogtak. Erre egyszer csak azt mondja Ati: " Várj már, mi jön a hátunk mögött...?!"
Akkor vettük észre, hogy veterán autók sora érkezik mögöttünk, csak addig olyan kacskaringós volt az út, hogy mi nem láttuk, hogy bárki is jönne utánunk. Szóval akkor pont valami felvonulás volt, mi meg olyan szerencsétlenül kanyarodtunk ki a főútra, hogy bevágtunk eléjük. Így gyakorlatilag mi kezdtük a veterán autók sorát. Mondanom sem kell, mennyire röhögtünk, mikor kiderült, hogy nem is mi vagyunk itt a sztárok. :)
Hát ilyen élményekkel gazdagodtunk a szlovák paradicsomban.
Este 6:30 körül értünk haza. A gyerekek persze azonnal futottak hozzánk, amikor megláttak minket.
Veronika rögtön meg is kérdezte: - Kirándultatok Anya?
Én: - Igen.
V: - Én nem akartam menni.
Én: - Jól van Édeském! :)
Ati mikor megtudta, hogy ezek a gyerekek ilyen jól elvoltak, azt mondta: - "Anyuci, két napra kellett volna mennünk." :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése