2016. november 21., hétfő
Költözés
Igen, ismételten túl vagyunk egy költözésen.
Sok időt nem is szeretnék azzal tölteni, hogy azt magyarázzam, erre vezetett minket, a lényeg, hogy ismét belevágtunk és most ismerkedünk az új helyzettel.
Először is, Veronikának át kellett élnie az oviváltást.
Mikor már körvonalazódott, hogy Szomor lesz az új hely az életünkben, akkor próbáltuk Veronikának elmagyarázni, felkészíteni, hogy mi fog történni. (Még az ovi játszóterére is elvittük, hogy ismerkedjen a tereppel.)
De ez olyan nehéz. Még mi sem nagyon tudjuk, majd mi vár ránk, hogy lehet, akkor egy gyereknek elmagyarázni, hogy minden más lesz. Alig ismerte meg az ovi fogalmát, máris meg kell barátkoznia valami újjal.
Bennem kettős érzések voltak:
1. Úgy gondoltam, hogy a gödöllői oviban még nem telt el annyi idő, hogy erős kötődés alakuljon ki benne, ráadásul ott is, az az óvónéni, akihez jobban kötődött, pont szeptembertől elment, így mindenféleképpen meg kellett volna barátkozni a változással.
Reméltem, hogy ezek tükrében nem lesz olyan fájdalmas neki az új.
2. Másrészről pedig féltem. Pl. új jelet kapott. (Eper helyett Katicabogár lett) Új helyre költöztünk, nem a megszokott közegből indult el reggel...féltem, hogy hogyan fogja tudni feldolgozni ezt a rengeteg új információt.
Az első héten én is és Borcsika is beültünk az oviba, hogy "segítsük" a beszokást.
De ez nem volt szerintem annyira jó, mert utána Veronika elvárta, hogy én is maradjak vele ott az oviban.
Első nap, amikor ott kellett hagynom, úgy hogy az óvónéni "kitépte" az ordító gyereket a kezemből, az engem is megviselt.
Sírtam. - Mit teszek ezzel a gyerekkel??? - Tökreteszem a gyerekkorát? - ilyen kérdések cikáztak a fejemben. Éreztem, hogy Veronika még bizalmatlan volt az óvónénikkel. Miután otthagytam a síró gyereket, elmentünk Borcsival egy 10 percre sétálni, majd azért visszalopakodtunk az oviba és hallgatóztunk kicsit, hogy még tart-e a szomorúság. Addigra már szerencsére nem sírt Veronika, így az én lelkiismeretem is kicsit megnyugodott.
Kb. az első hét így telt el, sírt reggel, hogy nem akar oviba menni, de már egyre kevesebbet. Láttam, hogy javuló tendenciát mutat.
Azt hiszem két hét telt el, mire végre örömmel ébredt, hogy menni szeretne az oviba, és "Anya, te csak elkísérsz".
Szerencsére azóta is töretlenül szereti a szomori ovit én pedig remélem, hogy nem okoztam neki olyan poszttraumást stresszt, amit aztán nem tud majd feldolgozni.
ui. Egy kép, amikor hazajön az oviból. (Borcsival ölelkeznek!) MEGZABÁLNIVALÓAK!!!
Sok időt nem is szeretnék azzal tölteni, hogy azt magyarázzam, erre vezetett minket, a lényeg, hogy ismét belevágtunk és most ismerkedünk az új helyzettel.
Először is, Veronikának át kellett élnie az oviváltást.
Mikor már körvonalazódott, hogy Szomor lesz az új hely az életünkben, akkor próbáltuk Veronikának elmagyarázni, felkészíteni, hogy mi fog történni. (Még az ovi játszóterére is elvittük, hogy ismerkedjen a tereppel.)
De ez olyan nehéz. Még mi sem nagyon tudjuk, majd mi vár ránk, hogy lehet, akkor egy gyereknek elmagyarázni, hogy minden más lesz. Alig ismerte meg az ovi fogalmát, máris meg kell barátkoznia valami újjal.
Bennem kettős érzések voltak:
1. Úgy gondoltam, hogy a gödöllői oviban még nem telt el annyi idő, hogy erős kötődés alakuljon ki benne, ráadásul ott is, az az óvónéni, akihez jobban kötődött, pont szeptembertől elment, így mindenféleképpen meg kellett volna barátkozni a változással.
Reméltem, hogy ezek tükrében nem lesz olyan fájdalmas neki az új.
2. Másrészről pedig féltem. Pl. új jelet kapott. (Eper helyett Katicabogár lett) Új helyre költöztünk, nem a megszokott közegből indult el reggel...féltem, hogy hogyan fogja tudni feldolgozni ezt a rengeteg új információt.
Az első héten én is és Borcsika is beültünk az oviba, hogy "segítsük" a beszokást.
De ez nem volt szerintem annyira jó, mert utána Veronika elvárta, hogy én is maradjak vele ott az oviban.
Első nap, amikor ott kellett hagynom, úgy hogy az óvónéni "kitépte" az ordító gyereket a kezemből, az engem is megviselt.
Sírtam. - Mit teszek ezzel a gyerekkel??? - Tökreteszem a gyerekkorát? - ilyen kérdések cikáztak a fejemben. Éreztem, hogy Veronika még bizalmatlan volt az óvónénikkel. Miután otthagytam a síró gyereket, elmentünk Borcsival egy 10 percre sétálni, majd azért visszalopakodtunk az oviba és hallgatóztunk kicsit, hogy még tart-e a szomorúság. Addigra már szerencsére nem sírt Veronika, így az én lelkiismeretem is kicsit megnyugodott.
Kb. az első hét így telt el, sírt reggel, hogy nem akar oviba menni, de már egyre kevesebbet. Láttam, hogy javuló tendenciát mutat.
Azt hiszem két hét telt el, mire végre örömmel ébredt, hogy menni szeretne az oviba, és "Anya, te csak elkísérsz".
Szerencsére azóta is töretlenül szereti a szomori ovit én pedig remélem, hogy nem okoztam neki olyan poszttraumást stresszt, amit aztán nem tud majd feldolgozni.
ui. Egy kép, amikor hazajön az oviból. (Borcsival ölelkeznek!) MEGZABÁLNIVALÓAK!!!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)